A gyermek - botrány a világnak, öröm a mennynek

 A bizonyságtétel egyszerű dolog. Sem többet nem kell mondanom, sem kevesebbet, mint hogy elmondjam, mit tett velem Isten, hogyan cselekedett velem. Elsősorban nekem van rá szükségem, hogy beszéljek róla, besz-"ÉLJEK", hisz az az én eledelem, hogy annak akaratát cselekszem, aki engem elhívott magának. Az hogy ki s mit kezd vele, az már az ő dolga, felelőssége maga és Isten előtt, amellett hogy nagyon vágyom rá, hogy megszólítsa a Lélek, Jézus Krisztus, az élő Isten személyesen.

43 évesen felmerül bennem a sok kérdés: az elmúlt évek során egészségesebb lettem, fiatalabb, energikusabb, telik-e az életem vagy csupán múlik. A válasz egyszerű: egyre kevesebb van ezekből a dolgokból. Ilyenkor szoktak a világban olyan dolgokról beszélni mint: életközepi válság, kapuzárási pánik stb... Válság, „pánik”. Páni félelem. Az Isten szólítgatja az embert, ha keresi Őt, ha nem. Figyelj, B-oldal, nem tudhatod mennyi van hátra a földön. Nézz vissza! Nézd meg jól, vizsgáld meg, miért éltél eddig. Ilyenkor szoktak az emberek nem szembesülni az egyértelmű dologgal: öregszem, fogy az erőm, meg fogok halni, ha nem most, egyszer biztosan. Belevetik magukat a munkába, egy új vállalkozásba, újítanak a párkapcsolatukon, új párkapcsolat, még ha túl vannak már ki tudja hányadikon is, „na majd ez, ez meghozza a boldogságot”. Nyaralót vesznek, hétvégi házat, új hobbik után kutatnak. Mindent csak ne kelljen egyszer sem igazán szembesülni, szembenézni magukkal. Sokszor szóba kerül másokkal a téma: „bezzeg az én időmben, mikor fiatalok voltunk.... mikor gyermek voltam, de jó volt, más volt a világ.” Nem a világ volt más igazán, az is egy elbukott világ volt, mondjuk az volt az „elbukott világ 3.1 verzió”, ma meg élünk „az elbukott világ 5.6 verzióban”. Nem, nem csupán a világ volt kevésbé „rossz”, hanem én s te. Mert gyermekek voltunk. De fel kellett nőnünk. A többség azt mondja, ez van, ez az élet rendje. Valóban ez? Ha ez, köszönöm szépen, ez nem élet. Ami kifele megy az édenből, az nem nevezhető életnek egyáltalán. De hát hogy lehetnék újra gyermek? Ez lehetetlen. Még Nikodémus is kérdezte Jézust: „Hogyan születhet valaki újra, ha már megöregedett? Hiszen nem mehet vissza anyja méhébe, hogy másodszor is megszülessen.”

Mikor gyermek voltam, a legfontosabb dolog az életemben a játék volt, a játszás, az öröm, a felfedezés, lelkesedés.A jelenben voltam. Nem volt olyan fontos a tér és idő, sőt, az idő nem létezett számomra. Nem volt tegnap, nem volt holnap, nem volt 2 óra múlva, hanem a MOST volt, és még csak gondolkoznom sem kellett róla. Ha felnőttek játszottak velem, élveztem. Ha más gyerekek, akkor aztán igazán elememben voltam. Semmi kötöttség, rendszer, program, csak szabad játék. Emlékszem, nem kellett mást tennem mint felkelni, felöltözni, sokszor enni is elfelejtettem, mentem, s hívtam ki a barátomat, barátaimat. Nem is kellett tervezni, miket fogunk csinálni, jött spontán. Ha vendégségbe mentünk, egy csepp megilletődés után, alig vártuk, hogy valamelyikünk elkezdje: „jössz játszani?”. Hamar belelendültünk, a sikoltozós, verejtékezős szaladgálások, önfeledt játék, ez kellett nekünk. Hiába kiabáltak a felnőttek: „Gyertek enni!” Éhesek sem voltunk.

Aztán jöttek a programok, a beprogramozások: óvoda után iskola. Adott időben adott helyen lenni, ülni, ha nem akartam, akkor is. Tanulni. Csupa olyan dolgot, ami tetszett vagy nem, kellett. Jött a kamaszkor. Kezdtem megváltozni, a barátaim is. Eltűnt valami belőlünk, már soha nem jött vissza. Még tudtunk együtt lenni, még voltak jó pillanatok, de már eltűnőben volt belőlünk, az önfeledt gyermek. Rossz volt nagyon, nem értettem, miért vagyunk gátlásosak, azok akik azelőtt felszabadultak voltak. Ma már tudom, hogy miért. Kezdett meghalni a benső gyermekünk, a Lelkünk. A serdülő kor, a szexualitás, az öntudatosság mind ránk nyomták bélyegeiket. Azelőtt nemtelenek voltunk, nem nézegettük magunkat, nem foglalkoztunk a testünkkel annyit vagy egyáltalán nem. Önfeledtek voltunk. A serdülő korban mindenki elkezdett foglalkozni saját magával, a testével, a nemiséggel, ehhez adtak sajnos még nagyobb lökést a videomagnók, külföldi kábel tv adók, számítógép képernyők, aztán az internet. Én mire középiskolás lettem, már kész roncs voltam. Senki nem tudott segíteni, én magam sem. Képmutató voltam, rejtettem problémáimat. Amíg meg nem talált Jézus, és Lelke újonnan nem szült, csak „test” voltam már csupán. Mit egyek, mit igyak, wc, alvás, iskola, „munka”, és szexualitás.

„Bizony mondom néktek: ha meg nem tértek, olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyek országába.” Milyen a gyermek? Emlékszel még? Én igen, ha nem is mindenre, de mindarra igen, amikor boldog voltam.

Boldog voltam, mert a jelenben éltem. Természetes volt, hogy vagyok. Nem halok meg, el sem tudtam képzelni, hogy valaha én meghalok. Az idő sem számított. Jelen voltam. Nem aggódtam a holnap miatt, hisz jó sokáig azt sem tudtam, mi a holnap. Jó dolog jelen lenni, de mi felnőttek erre nem vagyunk képesek. Ha kérjük Jézust, ő meg tudja adni ezt is.

Játék! Egyedül, felnőttekkel, más gyerekekkel. Ez volt a legszebb. OK, most üljek le legózni vagy menjek homokozni? Jézus a gyermekét Lélek által hívja „játszani”. Játszani Ő vele, együtt lenni. Olyan örömöt, játékot, felfedezést ad a vele való közösség, Lélek által, hogy valóban gyermeki örömöket él meg az ember. Egyszerre tanítja, „boldogítja”, vigasztalja, adja azt,amire szükségünk van.

Amikor gyermek voltam, egyszer nem kérdőjeleztem meg, hogy lesz e mit ennem a következő órában vagy napon, vagy lesz-e mit felvennem. Tudtam, és még csak gondolnom se kellett rá, a szüleim gondoskodnak rólam. A mennyi Atya minden földi szükségünket betölti, sőt, azon felül is ad/adhat, ha neki az a terve felőlünk. Ha van munkánk a földön, azáltal, ha nincs, anélkül is, tetszése szerint. Az Övé minden, neki nem gond soha minket eltartani.

Nem kellett igazából nekem egy ember sem, hogy megmondja, mitől leszek boldog, egyszerűen boldog voltam, úgy ,ahogy voltam. Jézusban sem kell senki embernek megmondania számomra, hogy mit s hogyan kell csináljak, hiszen ő maga az élet, benne lehetek, benne élhetek, s az nekem elég. Első kézből. Ez nekem a legnagyobb csoda. És az hogy, neked is ez lehet a legnagyobb csoda. És egyikünk csodája sem megy a másik rovására, mert ez csak az enyém, az csak a tiéd. Soha nem lesz kevesebb nekem, ha neked több jut és fordítva. Ilyen a világban nem létezik.Sem javak, dolgok, sem ember. Az egyiknek több jut ebből, a másiknak abból, és egyik másik szegényebbnek érzi magát. Isten országában nincs ilyen. Ott mindenkinek jut mindenből, ha kéri.

Nem rég megláttam, hogy még hívőként is milyen megkötözött vagyok. Úgy belém rögzültek a világ elvárásai, programjai, földhöz ragadt gondolkodása, hogy észre sem vettem, hogy még mindig kívül, sémákban, elvárásokban, a „csináld így, meg úgy”-ban keresem az Istent. Az ember, és így az én legnagyobb betegségem is a megfelelési kényszer. Lemondani erről lehetetlen. Az aki azt hiszi, ez nem gyötri, azt is gyötri. Ezért irtózom minden dologtól, ami meg akar feleltetni világi, de még egyházi normáknak is, rutinnak, lehet az nagy múltú hagyomány és megszokás is. A gyerekek nem szeretik a rutint, a beprogramozott, üres dolgokat. Ülni egy széken és hosszan hallgatni valakit, rendkívül unalmasnak találják. Ezért fészkalódnak, nyüsszögnek, hangoskodnak. Nem bírják a „halált”, nekik a mozgás a minden. Ha meg tudtam volna fogalmazni az üres felnőtti lét jellemzőit gyermekként, de még serdülő korban is, ennyi lett volna: „halott, üres, hiábavaló”.

Amikor kérdeztem anyukámat kb. 8 éves koromban, hogy miért csináljuk amiket csinálunk, mi az értelme? Annyit tudott mondani: „hogy ha lesznek gyerekeid, majd megérted, az az értelme”. Hát nekem ez nem volt válasz. Már 8 évesen tudtam, ha nekem ennyi idősen ilyen kérdéseim vannak, akkor lehet nekem majd gyerekem, én akkor sem kapok választ, meg még a gyerekem is ezt fogja kérdezni tőlem.

Ami még nagyon tetszett, hogy nem kellett tudást felhalmozni a fejemben. Ott voltak a szüleim, s ha valamit kellett tudnom, megkérdeztem őket. (persze ők nem tudhattak mindenre választ). A Jézussal való élet, közelség egyik legszebb öröme: ha nem értek valamit, foglalkoztat egy kérdés, ha még olyan is, amire nagy vezetők, lelkészek sem tudnak válaszolni, vagy más s más véleményen vannak és így nem kapunk egyértelmű választ, Jézusnak van hatalma első kézből választ adni. Mint apa, anya s gyermek.

Ha egyszerűen csak a biztonság s szeretet közegére vágytam, elég volt sokszor abban a légtérben lennem ahol a szüleim voltak. Jelen voltak, én is velük. Nem kellett nekem megbeszélni velük, hogy szerda este 5 órakor majd közelebb leszünk egymáshoz. Nem kellett semmilyen közbenjáró, mentor, tanító ahhoz, hogy én anyukámmal kommunikáljak folyton, vele legyek, kérjek tőle, kapjak tőle. Ezért nem szeretek program és rutin szerint eljárni épülni sem közösségbe, sem máshova. A szó, hogy épülés sem a kedvencem többé már. A Bábel tornya épül, nem a lelkem. A lelkem csak ne épüljön, csak legyen a Lélekben, az elég neki. Akkor megvan mindene. Mert ha elkezdek épülni, akkora lesz a fejem, hogy eldurran és mégsem lesz bennem élet, csak tudás.

A másik ami gyermekkorom egyik legfontosabb jellemzője volt, az ártatlanság. Nem vettem észre hogy mezítelen vagyok. Nem szemléltem magam, a testem. Voltam, jelen voltam. És nem zavart ha a strandon mezítelen vagyok. A gyermek nem-telen. Nem mondd nem-et Istennek. Egy igen jó állapotban van még, egy édenhez igen közeli állapotban, amitől élete során egyre távolodik Isten nélkül. Amikor már megnyílt a szemem, kezdtem észrevenni nemiségem, és takarni azt. A testem és nemiségem „felfedezése” által már nem voltam önfeledt gyermek, már egyre inkább bele zuhantam a Lélekből a testbe. Aztán később már az ide-húzom, oda-dugom lett a program. Egy igen nagy megkötözöttség. Nem értettem később sem, hogy ha a test ilyen nagy hatalom még a Lélek felett is, akkor hogyan van ez? Házasságban lehet, azon kívül nem. Ki tudja ezt csinálni s nem csinálni? Ma már értem, hogy a szexualitás kérdését, a házasságot, senki nem tudja nekünk a helyére tenni, egyedül Isten, a Lelke által. Egy egyházi vezető, sem lelkész nem tudta nekem megfelelően elmagyarázni ezt az igen fontos kérdést. Pedig anélkül, hogy tudnám, hol történt az elbukás, s az én elbukásom is az Édenben, és hová megyek, s milyen lesz az, nem tudok a célra tartani. Akkor valóban azt kell tennem, amit emberek, hagyományok elém tárnak. Hosszas hónapok vívódása, kérdései, a Lélek által mind megválaszoltattak számomra. Itt is a gyermekiség a megoldás, az üzenet. A gyermek nemtelen, nem foglalkozik szexualitással. Én sem foglalkoztam akkor. Ha láttam hogy szüleim megölelik egymást, az jó érzés volt számomra, de ha már láttam őket csókolózni, az már visszataszító volt. Az is mikor halottam őket egymáson hemperegni. Kifejezetten undor fogott el, pedig házasok voltak. Ugyan így, mikor gyerek barátaimmal láttunk valakiket csókolózni, kínunkban, nevettünk, mutogattunk, csúfolódtunk. Amikor meg szembesültem a szexszel, na az botrány volt lelkemnek egyenesen. Egészen addig míg be nem tört engem is a testiesség. A gyermek iszonyodik minden ilyen formájától a testiségnek. Még a világi cenzúra is tiltja (elvileg) az ilyen „felnőtt” tartalom megnézését. Mert tudja mindenki legbelül hogy az nem való gyereknek. De milyen bolondok is vagyunk. Folyton mondjuk a gyereknek: ez még neked nem való! Hogy hogy még nem? Mikor? Ja, majd ha megöltük a lelked, akkor már neked is való lesz. Aztán ha akarod, ha nem, már csinálnod KELL majd. Nem tudod majd nem csinálni. Ebből nincs szabadulás. Isten Lelke nélkül biztosan nincs. Kell a hús a testnek. Elnevezzük keresztény házasságnak, elmegyünk a „keresztény társkeresőbe”, aztán megnézzük lassan már a „keresztény pornót” is majd! És nem értjük, hogy olyan sokat ígért, keveset adott, és lehet a végén mindent elvett és kifosztott minket. Pedig sehol nem olvastuk a Bibliában, hogy „boldogok a házasok”. De mi csináljuk, mert mindenki csinálja. Pál apostol egyenes iránymutatást ad ebben is: „aki házasodik, világiakra visel gondot”. Annak nem Krisztus tölti be egyedül és tökéletesen a hiányzó másik felét az életében, hanem test és vér. Annak nem Krisztus lesz az első életében, hanem a „Kérsz még cukrot a kávédba, Szívem?” ” és minden más látszólag apróság, ami elveszi az időt, energiát és így a Lelket is. Pál apostol nem a házasságot tiltja, hanem „mindenki maradjon meg abban az állapotban, ahogy a Krisztus érte”, hogy a jobb részt választhassa. De azt is elmondja, hogy aki „nem bír magával, az házasodjon meg inkább”, de akkor vállalja a törvényt. A tör-vényt, ami meg fogja próbálni és törni a testét. Hiszen a törvény Krisztusra vezérlő mesterünk.

Én szeretném már a jobb részt választani. És mondja ezt egy olyan ember, akinek a testiség sokkal fontosabb volt, mint az átlagnak. Hiszen az olyan dolog, hogy folyton újra kell csinálni. Nem ad megelégedést, olyan mint a tengervíz, minél többet iszik az ember, annál szomjasabb lesz. És úgyis eljön a vége. Vagy a kor, az öregedés vet véget neki, vagy a legelsöprőbb szerelem alszik ki, mert kialszik. Ádámból (az emberből, nem a férfiből) vétetett ki Éva, így lettek férfi és nő. Mert hogy Isten látta, hogy nem jó az EMBERNEK egyedül. De miért látta? Hisz ott volt a tökéletes Éden, a tökéletes EMBER, a tökéletes ISTEN jelenléte. Mi kellett még? Segítőtárs. Tényleg? Mihez? Mihez kell segítőtárs ha Isten ott van? És minden tökéletes? Miért lett volna egyedül az EMBER? Minden az övé volt, az Isten jelenléte is. Úgy ahogy a menny is lesz, ahol nincs házasság Jézus szavai szerint. Szóval, ha a házasság a legjobb terve Istennek az emberrel, akkor miért nem lesz házasság a mennyben? Akkor milyen az, hogy itt a földön nekem Mari, neki meg Józsi a legfontosabb, de majd a mennyben automatice már nem, egy varázsütésre? Isten az Ádám, a tökéletes EMBER szívét látta meg ott: „nem jó neki egyedül, többre vágyik.” Isten álmot bocsátott az EMBERRE (azóta is álmodunk, és aki álmodik, az nem tudja mi a valóság s mi nem, az álmot éli meg valóságnak) és kivette belőle a nőt. Immár férfi és nő ők. Isten azonnal gondoskodott a törvényről is, adta nekik a házasságot, tudta, hogy enélkül elvesznek. Mert már Ádám, az EMBER azzal hogy többet akart mint Isten jelenléte, és az Éden....már ott elkezdődött az elbukás. De Isten még mindig óvja őket, a házasság törvényével. Többet akartak. Majd mi ketten, összefogunk. Egyre távolodtak Istentől, bele zuhantak a testbe, a földhöz ragadt „gondolkodásba”. A tekervényes kígyó, az agyuk irányította őket és a testiség. Az agy, a koponya (Jézust a Golgotán, a „koponyák helyén” feszítették meg) lett az Úr. Érdekes hogy már nem önfeledt gyermekek többé, észre veszik hogy mezítelenek. Mint amikor mi elkezdünk magunkhoz meg egymáshoz babrálni serdülő korban. Isten maga készít nekik bőrruhát, milyen kedves és figyelmes. A nő innentől már „fájdalommal szüli meg gyermekét”. Ez is elég beszédes. Addig nem fájdalommal szült a nő? Istennek volt hatalma Jézust ide tenni közénk férfi akarata nélkül, miből gondoljuk hogy az első ember párnak muszáj volt úgy közösülni mint ahogy ma mi azt elképzeljük? Figyeljük meg az LMBTQ mozgalom törekvését. Igazából nem is rossz. „Krisztusban nincs férfi, sem nő.” Ők is erre törekszenek, érzik hogy a nemiséggel baj van. De ők testben akarják ezt, kívül megoldani, nem Lélek által, nem Krisztusban és így bűn. Vagy ott vannak a pedofilok: miért van ez is? Gyermekeket tesznek magukévá. Az emberek csak annyit látnak ebből, hogy gonoszak, betegek, és elítéli őket még a világ is. De miért van ilyen? Hát azért mert a nyomorult, bűnös felnőtt érzi, hogy elvesztette örökre mindazt ami szép, jó, gyermeki, és nyomorult ördög ezt is testileg próbálja helyrehozni, kívül akarja magának a gyermeket, s nem Krisztusban, Lélekben keresi a betöltendő űrt. Ma minden ember, világi és keresztény mint egy holdkóros rohangál a világban és keresi az „Igazit”. Egy illúziót. A másik felét. Aki kivetetett az Édenből belőle. „Majd én megkeresem kívül és visszateszem.” Számomra az is elég beszédes hogy a nőnek van szűzhártyája. És vérzik mikor azt valaki átszakítja. Elveszi (Istentől) feleségül, magáévá teszi (kisajátítja) és elveszi az ártatlanságát. Isten kegyelmes, megadta a házasság lehetőségét de törvény alatt. Aki házasodik, szigorúan be kell tartani, meg kell élni a házasságra vonatkozó törvényt, nincs paráznaság, a férfi ura a feleségnek, a feleség uralkodik a gyermeken, a férfinek sincs jobb dolga, rajta uralkodik a polgármester, a kormányzat és így tovább. És ha megélik a házasságot, férfi és nő, úgy ahogy Isten azt a lelkükre kötötte, idősebb korra a törvény megtöri testüket, testiességüket és Krisztus által eljutnak a gyermekiségre. Mert a vége úgyis az. Ha házas az ember, ha nem. Ha valaki Krisztust választja, az sok világi dologtól kíméli meg magát. Ezért szeretném én is Krisztust, a jobbik rész választani.

Ámen!