Menü kereszténységem vagy Á la carte Jézussal

 

24 éves keresztény múltam többnyire csökevényes vergődés volt. Ha össze kellene számolnom valóban boldog és hitbeli perceit, néhány órát tenne ki talán összesen. Biztos én csináltam rosszul. Biztos nem imádkoztam eleget, biztos nem olvastam a Bibliát eleget, nem jártam templomba, gyülekezetbe eleget. De kegyelmes az Isten, és megmutatta, hol a gond. Az a gond, hogy még mindig nem „éltem”. Mutatkoztak az élet jelei, mint amikor valakit megpróbálnak újra éleszteni, és a műszer már mutat élet jeleket a görbén, de még mindig sokat kihagy. Már lehet, hogy az orvos is felkiált: „nem jó, elveszítjük”. Aztán lehet, már ott is hagynak, kisimult az EKG, nincs remény, meghalt. Aztán jön az igazi Jézus és feltámaszt. Ezt éltem és élem át az utóbbi napokban és hetekben. Volt bennem kísértés, hogy hagyj engem, mert úgyis visszaesek, mint mindig azelőtt. Hisz ez a hívő élet. Látod, hogy már mindent próbáltam.

Mikor bejött Jézus 24 éve az életembe, azonnal boldog lettem, gyermeki.Én aki komoly tervekkel, felnőttes módon viselkedtem azelőtt sok mindenben, még kutyás matricákat is ragasztottam az asztalomra, mint egy gyermek. A testvérem meg is jegyezte hogy „veled gond van mert Donka kutyás matricákat ragasztgatsz.” :) A zene iránti imádatom elmúlt, csupán komolyzene hallgatásra váltott, és megmondtam zenész társamnak, hogy én nem írok zenéket tovább, és azt is hogy miért. Letéptem posztereimet a szobám faláról, eladtam imádott CD gyűjteményemet és evangéliumi könyveket vettem az árán. Ha gyermekiesen is, de kész voltam megfelelni bárkinek. Akit az utamba hozott Jézus, nem kellett se többet, se kevesebbet mondanom, mint amit tett velem.

Aztán megházasodtam, feleségem találkozott a győri házi bibliakörrel, mondta hogy hívnak minket, menjünk el. Mentünk, minden vasárnap 17 órától, 20-21 óráig. Persze oda is kell jutni, és haza is kell érni, nem baj. Ez a rendje. Az ember közben dolgozik, ott a gyermek, gyermekek is. Aztán jött, hogy van minden hónap 3. szombatján is van házi alkalom, Biatorbágyról jön mindig valaki és szolgál. Menjünk oda is. Aztán menjetek el női csendeshétre, férfi csendeshétre, házaspári csendeshétre. Aztán emellett minden első vasárnap Biatorbágyon csendesnap, megy a közösség, mi is. Aztán már volt férfi alkalom minden szerdán is délután. Nem állítom, hogy nem kaptam valamit ezeken, de a végeredmény azt mutatta, hogy csődtömeg vagyok. Mindig el kellett mennem a következő alkalomra, rutinból, ha tetszett, ha nem. Leülni, ugyanarra a székre. Nem ülhettem máshova, mert a másik szék a „Röntgen Orvosnő” széke volt, ott ül már 15 éve. Amoda sem, mert a Teri néni már 8 éve ott ül. Frusztrációban éltem, mert azt hittem, csak én nem akarok folyton menni, én nézem az órámat, hogy már mikor lesz vége sokszor. Minden csendeshét arról szolt, hogy igen durva bűnöket kellett megvallanom. De miért? Ez lesz mindig? Hogy eddig tart a hívőségem? Hétről hétre, évről évre? Aztán elegem lett, és kihagytam alkalmakat. Akkor hívtak engem telefonon: „Hogy vagy? Hogy vagytok? Gyertek el, úgy hiányoztok! Nektek is kell, mi se megyünk mindig szívesen, de KELL. Nincs magányos kereszténység.” Vagy ha az utcán összefutottam valamelyikükkel....már előre rosszul voltam, hogy oda lyukad ki a biorobot illető, hogy gyere el megint! Nem Jézushoz hívott, nem azt mondta el, hogy éppen mit tett vele Jézus és kívánjam azt meg, nem. Hívott a gyülekezetbe, a vezető alá, a lelkész alá. Ennyire telt neki. Mindig hagytam magam meggyőzni az érzelmi zsarolás által. Nem volt békességem, nem volt boldogságom, de ha mások is ezt csinálják, ki vagyok én hogy ne csináljam úgy. Alkalmak, templomok, xy napon, xy órában, xy személy. Feláll, énekel, leül, teszi. Már értem, hogy ezt a világ is tudja. Rutin, megszokás és PROGRAMok szerint élni. Ez volt a bajom.

Nagyon sok mindent megérthettem addig is a világgal kapcsolatban, hogy hogyan programozza be az embereket pl. a média által (TV,rádió, internet, nyomtatványok, képernyők, stb) által. Még a világban is kicsit megébred pár ember, és próbál ez alól szabadulni. A programok, rutinok, meg hogy más emberek mondják, diktálják, hogyan kell élnünk. De ezek kudarcra vannak ítélve, mert test szerint próbálnak szerencsétlenek szabadulni. Kiköltöznek az erdőbe, leredukálják a holmijaik számát, kommunikációs eszközöket hajítanak a kukába. De nem az élő Isten Lelke által teszik és ebben nem lesz tartós boldogságuk sem örök életük. De hogy minden szabadulni akar a monoton ismétlődésektől, rutinoktól, programoktól csak vagy már beleőrlődött, vagy próbál de nem tud, de ha azt hiszi hogy tudott sem fog tudni.

Jézus megmutatta nekem, hogy ugyanazt az életem élem egyházban, gyülekezetben, közösségekben,mint bárki más a világban is. Gyakorlatilag nem különbözöm én semmilyen világi ember életvitelétől, sőt, még rosszabb vagyok, mert amellett hogy ugyanazt csinálom, vannak dolgok amikkel még frusztrálom is magam, vagy titokban teszem, vagy szenvedek.. Ha meg mondjuk nem nézek TV-t, nem iszom, az szép, de megkötözöm magam mással, amit észre sem veszek. A világ és a földi egyházi szervezetek, intézmények törekvései semmiben sem különböznek egymástól. Már értem. Program, rutin, építünk, gyertek többen, gyertek mindig. Hallgassatok egy valakit, egy vezetőt. Jézus nevében bebetonoz engem egy adott helyre, egy adott ember alá, egy adott székbe. Észre sem veszem, hogy már bedugják belém a lélegeztető csövet és az tart valamiképpen életben. Nem gonoszságból teszik, nem akarattal, meg vannak győződve arról, hogy ez jó mindenkinek. Hisz ezt csinálja a keresztény tömeg is. Már nincs önálló megértésed Jézustól, már egyre több ottani testi szokás, egy emberen áramló információk kerítenek hatalmukba. Néhány helyen meg is aláznak, mint amire a világi iskolák is valók. Osztályoznak, megszégyenítenek, hogy hatalmukban tartsanak. Ezért van az, hogy kategorizáljuk a gyülekezeteket. „Az a gyülekezet, az jó, az nem, ez ezért rossz, az azért nem. Ha nem tetszik, odébb állunk.” „Ott kevesen vannak, ott meg sokan. Ott van süti meg gitár, ott van orgona.” És Jézus? Az ÉN SZEMÉLYES JÉZUSOM? Aki nem függ a pásztortól, meg Marika néni véleményétől, aki már 25 éve odajár, leül ugyanarra a székre és elhiszi, hogy ő valóban ÉL? Minden fajta emberi szerveződés, összefogás vége ugyanaz: katasztrófa. A hívő módra csinált is. Piramis: ott a feje, ott alatta a lelkész, a presbiterek, a dolgozók, a nép. Ne higgyük, hogy csak a világban van ott a mindent látó szem meg piramis. A parázna hívő nép között is. Agyon frusztrálja, gyötri őket, mosolyognak mint a birsalma, de meg vannak kötözve szokások ,emberek által. Nem kérek ebből, köszönöm. Ha Jézus nem minden percben az én valóságom, most, és a következőben is, mindenféle emberi segítség nélkül, akkor nem kérem. Ha neki nincs hatalma nekem közvetlenül adni, óvni, kiigazítani, megfeddni, szeretni, betölteni mindenben és mindenkor, akkor nem kérek belőle. Akkor inkább beállnék valami buddhistának, nem amerikai vagy magyar buddhistának, hanem amolyan igazinak. Na ott csinálhatom a szokásokat, szabályokat, rutinokat. Ha valaki gyülekezeti vezető, lelkész akar lenni, annak nincs ingyen a hivatása, a lelkét kéri a világ. Kéri a papírt tőle, kéri a végzettséget tőle. Ahhoz bizony irány a teológia, irány a képzés, tanfolyamok. Lehet, hogy addig ő volt és Jézus. De már szivárognak be életébe azok a dolgok, információk, amik nem közvetlen Jézus „szerveréről” jönnek, hanem közbeékelt szerverekről, emberektől. Akkor ő már nem Jézustól kapja a megélhetését, hanem emberektől. Az államtól , fizetés formájában. A hívektől ,adomány” formájában. Ha jól beszél, nekik tetszően, akkor több a pénz is. Akkor már vigyáznia kell mit mond és hogy mondja. Akkor már meg kell felelni a kornak, mert repül hivatalából. Akkor figyelnie kell az arcokat a gyülekezetben, nehogy olyan keményen szóljon, ahogy éppen Isten rábízta, különben megsértődnek és nem jönnek többet és be kell zárnia. Akkor ez embert már nem izgatja az, hogy „mindenki maradjon meg abban az állapotban, ahogyan Krisztus megtalálta”. Én szeretnék abban megmaradni, egy egyszerű emberként, akit ő vezet. Nem akar magának semmit és senkit begyűjteni. Pál apostol is mondja, hogy „ a jobb részt választja”.

Nem akarok magamnak én senkit, csak Őt, ezt mind én értettem meg, magamra nézve. Nem fogok vallást alapítani, sem gyülekezetet, mert akkor pont abba a hibába esek, mint a többi. Nem vágyom másra, mint Jézus adjon minden percben magából. És ezt adjam tovább, de csak annak, és akkor amikor ő látja jónak. Amúgy addig meg szívesebben vagyok a „pusztában” egyedül. Vagyis pont, hogy nem egyedül. Hanem VELE. Ott nem zavar minket semmi és senki, még azok sem, akik pont, hogy kedvesek a szívemnek, az a pár ember. Mert ők tudnak igazán az „ellenségemmé” válni, lebeszélni a lélekről akaratlanul is. Olyan programokat ajánlani, ami kedves nekem, a földiességemnek, de a Lelkem elcsitul olyankor. Beszélgetéseket, amikben még Jézus neve is ott van, de már a testbe zuhanva beszélek, és beszélünk, s lájkoljuk egymás dolgait, emberi módon. Jobb nekem a pusztában egyedül, csak Vele. És amikor kihív a pusztából, „menj, csináld, beszéld”, akkor azt kell tennem. Az utcán, ha van földi munkahelyem ott, a patikában, az interneten, ahol csak mondja. És amikor elvégeztetett, nagy örömmel a lélekben, szintén boldogan visszamenni a pusztába VELE, megnyugodni benne, hagyni tanítani magam,vagy csak lenni, Vele, zavartalanul.. Ez nincs semmiféle emberi kitalációhoz, rutinhoz, programhoz kötve, sem vezetőhöz, sem egyházhoz. Senki nem fogja észrevétlenül „halálra keresni bennem a kis Jézust” mint Heródes, és a gyermek, a benső gyermekem, a Lelkem életére törni. Senki és semmi nem fogja elvenni az időmet, az energiámat, ergo a lelkemet. Jézus azt mondta, senki nem látja meg a mennyet, aki nem születik újonnan. Ki az aki megszületik? A gyermek. Nem serdülő, nem felnőtt születik, hanem gyermek. De erre meg mondják az egyházban, hogy a gyermek felnő. Erre meg azt mondja Jézus, hogy „ha nem lesztek olyanok, mint egy ezek közül a kicsinyek közül, nem mentek be”. A gyermeknek nincs rutinja, programja, ő szabad. Játszik, örömködik, felfedez. A jelenben van. Egyedül van, más gyermekkel van, ez a lételeme. A szüleivel van. Ez neki a közege, ettől egészséges. Csak aztán jön a program, a rutin, a megtömik más emberek a fejét, lelkét, és elkezdődik a gyermek lemészárlása. Már serdül, aztán felnő és zombi lesz, a világban is, meg az egyházban is. Egy gyermeknek elég az ha apja, anyja mellett halad, sétál. Ha megbotlik, nem mondja azt, hogy majd vasárnap 10 órakor valaki meg fog vigasztalni. Ott mellette, rögtön az Atyja fogja felemelni, vigasztalni, nem hagyja ott ő sem.Nem fog senki egy 3. emberre várni, hogy majd az segíti meg. Ha egy gyermek, úgy gyermek, hogy úgy ébred: „ma reggel négy órakor fogok kelni mindennap, és odamegyek rögtön apához, és elkezdem hogy: apukám, te olyan szép vagy, köszönöm hogy megetettél engem tegnap, bocsáss meg. Hogy összekentem a kanapét tegnap, és kérlek adj ma is ennem, és ne feledd hogy ma el kell vinned a barátomat is a táncórára”, akkor én apaként elkezdek aggódni, hogy ez a gyerek nem gyerek hanem valami más. De ha egy gyermek, úgy ébred, hogy „de jót aludtam, apukám.... „ és megöleli és lehet még nem szól semmit...csak mondjuk vele van, és nem szól semmit reggeli közben, de mondjuk ad egy mosolyt....aztán nem váltanak több szót, de együtt vannak... Na az a minden. A másik reggel meg lehet, úgy telik: „képzeld apa....aztán meg az történt....aztán meg ….”. Hogy melyik az élet? A rutin és az illem, meg a szokás...vagy amikor mindenekben minden? Jobb, ha engedem, hogy Ő hívjon ki a pusztába, szelíd hangon, mint valami külső történés, egy diagnózis a földi orvostól. Jobb, ha már most, ma az egyedüli „identitásom” és nem dolgok, eszmék, vagy egy szeretett földi emberem. Egész idáig rettegtem attól pl., hogy ha egy baleset vagy betegség következtében elveszítek valakit, akit nagyon szeretek, én abba belehalok és minden összeomlik. Vagy járt már 10 éve olyan gondolat bennem, hogy ha most halnék meg, mi marad belőlem, mi fog bemenni abba a mennybe, ahol „az emberek nem házasodnak” és „Isten országa nem ivás, nem evés, hanem Szent Lélek által való öröm”. A testem is itt marad. Mit viszek be a mennybe? A mély félelmeimet, a földi, testi vágyaimat, a lelkészemet, vezetőmet, szokásaimat, a keresztény eszméimet? Azokból semmit. Még az a szó is, hogy „kereszténység”, számomra olyan dolgokat sugároz, hogy „szokás, vallás, eszme, hit, csinálom, hogy kell, mondják, teszik”. Már kevés önmagában. Nem életszerű. Nem az élet. „Jézus az út, az, igazság, az élet.” Nem amit ember mond, talál ki, csinál.

Be fogok menni templomba, be fogok menni gyülekezetbe, de csak akkor, ha ő mondja és akkor szívesen megyek. De csak addig amíg ő mondja. Lehet az egy egyszeri, hogy én kapjak éppen valamit vagy én adjak valakinek valamit. De számomra sokkal tisztább, békésebb csak Vele, egyedül. Vagy összejönni azzal, aki szintén játszik a lelkében, megosztjuk egymással a megértéseinket, ketten vagy hárman, de akkor sem xy napokon előre, beprogramozva. És nem 30-an vagy 100-an vagy 1000-en. És ezt is csak akkor, ha nem rutinból jön, különben meghal a gyermek, a Lelkünk. Mert ott már szó lesz mindenről, meg mindenkiről, csak nem a Lélek dolgairól.

Ámen!