Kutya élet
Kedvelem a kutyákat. Jókat lehet velük mókázni, játszani, sokszor puszta ábrázatuk szívderítő. Mègis szomorú látni, ha valaki odajut, hogy fontosabb lesz egy eb, mint Isten vagy a másik ember. Ez ma trend. Egyes emberek többre értékelik a kutyákat, mint az embereket. Persze értem én, mire gondolnak, de akkor sem vigasztal. A kutyának is megvan a helye, az egyén, a család életében. Ezt is Isten mutassa meg nekünk, személyre szólóan, egyenként.
Van egy kb. 38 körüli hölgy az utca túloldalán, hozza - viszi egésznap a kutyáit, sorban. Vagy otthonról dolgozik, vagy nem dolgozik, nem tudom. Látszik, hogy ad magára, mindig mosolyog. A párja folyton eljár munkába, adott időben megy, s érkezik. A hölgynek nincs gyermeke, nem tudom hogy nem akar vagy esetleg nem adott neki Isten. Úgy kezeli a kutyáit, mint màs a gyermekeit. Adott időben adott helyen van velük, játszik lelkesen, foglalkozik velük. Nyitott ablaknál be is hallatszanak nap mint nap a szavai, kiáltásai, mindig ugyanazok, mindig ugyanabban az időben. Ilyenkor sokszor felsóhajtok: “Uram, ez a monotonitàs engem is zavar, vajon őt nem?” Annyit tudok, hogy tavaly a szeretett kutyája meghalt. Soha nem beszéltünk mèg, de akkor szembe találkoztunk a bolt előtt, és ömlött a könnye és mondta hogy meghalt a kutyája. Mondtam neki, hogy nagyon sajnálom és megöleltem, pedig köszönésen kívül azelőtt soha nem volt köztünk kommunikàció. Ma megértettem, hogy én is erre vagyok csak képes magamtól. Ha Isten valamit nem ad meg nekem, elkezdem magam keresni a megoldást, a kielégítést. A hölgynek talán a kutya a gyermek pótlék. Egyet elvesztett, rá egy hètre jött az újabb. Nem mer szembesülni. Majd ő megoldja a magányát. Isten nem kell, gyerek nincs, majd lesz kutya. Ha elmegy, lesz másik. Emberileg, látszólag olyan “megható”, normális élet reakció ez, és “tudod ő az Évike, nincs gyereke, de olyan jól elvan a kutyáival, olyan aranyos!”. Mindig gondolok rá lélekben, és ha Isten készít vele majd beszélgetést, akkor Őt adhassam. Én sem vagyok különb, de szeretnék mindig Istenhez fordulni hiányom vagy veszteségeim közepette. Ha ő nem oldja meg, nem tölti be Lelkem hiányzó részeit, a tátongó űrt, hiába akarom betömni azt bàrmivel vagy bárkivel.
