Mount Everest vagy Jézus?
“Az ember nem arra lett kitalálva, hogy ilyen magaslatokban létezzen!” - mondja egy profi hegymászó a dokumentumfilmben. Az Everest csúcsa 8848 méter. A világ legmagasabb pontja. A Himalája hegység “teteje”, Csomolungma néven is ismerjük. Ebben a magasságban a tengerszinthez képest csak töredékét tartalmazza a levegő az ember számára szükséges oxigén mennyiségnek. A gyorsan változó, sokszor rettenetesen zord időjárási körülmények is nagyban nehezítik az ott járó perceit. Minden lépés egy küzdelem, még a szükséges oxigén palack használata mellett is. A csúcs alatti területet “halálzónának” nevezik. Ebben a magasságban már haldoklik az ember, sejtjei pusztulnak el másodpercről másodpercre, legyen akármilyen edzett, fitt valaki. Minél több időt tölt ott el az ember, annál nagyobb az esélye, hogy csak “egyirányú jegyet” vett a csúcsra, nem fog többé lejönni. Annyi a jégbe fagyott emberi test arra felé, hogy màr szinte tájékozodási pontként használják őket a hegymászók. “Mit gondolsz, miért az Everst?” - kèrdezi a riporter a csúcsra készülő profi mászót. “Azt hiszem a dicsőség miatt….hogy a világ tetején állhatok!” - válaszolja teljes őszinteséggel.
Nem Uram, én nem vagyok olyan! Dehogy vállalnék ilyen őrültséget! Több hetes, hónapos, nagy költségű túrát olyan magasra, ahol tényleg bármi megtörténhet velem. És amúgy megéri, azért a szelfiért, vagy azért a pár perc élményért, hogy ott állok eszkimóként a világ tetején? És egyáltalán nem biztos, hogy le is érek, hisz a visszaút még megterhelőbb, sokan akkor vesztik életüket.
Aztán Isten beszél velem. “Fiam, ha meg tudnád számolni, hányszor indultál el már életedben az Everestre, hányszor voltál a csùcson, hányszor óvtalak, hànyszor fordítottalak vissza már, mert láttam, hogy meg fogsz halni…”. Már èrtem. Életem során annyi kis és nagy projektbe fogtam, ami lelki vonatkozásban nem volt kevésbé veszélyes, mint feljutni a Csomolungmára. A leggtöbbször nem is tudtam az út valódi kimenetelét, mi minden történhet, hova visz az út. A saját ötleteim, elgondolásaim, terveim… a világ által kínált, kívánatos, megszokott, sokak által vágyott dolgok… ezek mind az én Everestem. A kegyelmes Isten mint egy hűséges serpa, vezetett, óvott, egyengette az utam, fordított vissza, ha úgy látta jónak. Néha megengedte, hogy vigyem véghez, amit eltreveztem: “menj, csináld, állj a csúcsra…mit látsz?” Az első percek csodálatosnak tűntek, aztán hideg és fagyos lett minden, múlt az öröm, és le kellett jönni, mert törvényszerű, hogy ilyen magasságból le kell jönni. Voltak az életemben olyan Everestek, amiket évek múlva is szerettem emlegetni, magamnak, másoknak. Itt jártam, ott jártam, azt értem el, azt éltem meg, meséltem folyton fűnek fának. A múltbéli csúcsaimból próbáltam élni.
Uram, nem akarok ilyen földi magaslatokba törni, nem akarok ilyen emlékeket gyűjteni, nem akarok azokból élni, nosztalgiázva vegetálni. Amire vágyom, hogy nap mint nap te mutasd meg, hol a helyem. Azon az úton vágyom járni, amit te jelölsz ki számomra, hisz az az élet, a legnagyobb öröm, a teljesség, már itt a földön, és odaát kiteljesedve.
