Szuperül vagyok, köszi!
Ma jött a gondolat, hogy nézzem meg egy régi ismerősöm facebook profiljàt. Évek óta nem láttam, vajon mi lehet vele. Nézem a bejegyzéseket, fényképeket: ez egy boldog ember! Szép nyaralások, utazások a párjával, szép holmik, pózolnak, ölelik egymást, jó munkahely. Megszólal a földhözragadt gondolkodásom, miközben azt érzem, megyek kicsire össze: “nekik bejött az élet, valamit jól csinálhatnak, én meg nem.” Úgy lélekben megkèrdezem tőlük: “Hogy vagytok?”. “Ó köszi, szuperül! Itt dolgozunk, ott élünk, itt voltunk, ott voltunk, ezt láttuk, azt vettük, ettünk, ittunk, ürítettünk, hemperegtünk, ismételtük, ismételjük!” Aztán megkèrdezem: “… és…és amúgy? Nagy a baj?”
Megszólal bennem a Lélek: “ne aggódj, ez csak illúzió, nélkülem senki nem lehet boldog, csak ideig óráig, a többi képmutatás, ragaszkodj csak hozzám, ahogy eddig is, ne félj semmit, nem maradtál semmiről, és én annál 1000-szer többet adok!”. Megnyugszom, örül a szívem. Màr látom, lélek által, hogy bár a többség nincs is tudatában, de képmutatók vagyunk. Csupa szép dolgot osztunk meg a közösségi médiában, és egy olyan irreális képet fest le rólunk, hogy ha valamelyik embertársunk, aki a csüggedés vagy halál szélén van, làtva ezeket, megkapja a végső lökést az öngyilkosságba. “Mindenki boldog, csak én nem!” Nagyon vigyázzunk, mit mondunk, mit osztunk meg. Rengeteg ember, aki öngyilkos lett, ha megnézzük a bejegyzéseit, előtte “szuperül van” posztokat találunk. Képmutatás. Becsapjuk magunkat, másokat is. Ha olyan szuper minden az életedben, kèrdezzük meg a párodat, gyermekedet, szüleidet, munkatársadat, tényleg olyan szuper minden?
