Álom vagy valóság 1.
24 év kellett ahhoz, hogy megértsem, a Biblia az első betűjétől az utolsóig csak rólam szól. Nem Ádámról, Éváról, Mózesről, Saulról, Dávidról, Jánosról, az emberiségről úgy anblokk a jelenések könyvéig bezárólag, hanem rólam, nekem. Minden egyes szereplő én vagyok, bennem van mind. Akkor leszek kész ama napra, ha az összes szereplő eltűnik, meghal bennem. Így már egészen más a “gyerek fekvése”, sokkal mélyebben tud Isten szólni hozzám, mintha csupán történeti, történelmi, teológiai szempontból, tanítàsokat vàrva olvasnám, itt-ott, még lélek által is. Màr èrtem, hogy nem azzal kell törődnöm, hogy volt Ádám meg Éva, és ők hogy voltak, mit tettek, s mit nem, nem azzal kell törődnöm, hogy a jelenések könyvét hogy kell értelmezni az emberiség szempontjából. Jézus még az én életemben el fog jönni újra. Na nem azért, mert tudom, mikor, de testi halálomkor biztosan. “Minden szem meg fogja làtni.” Te is, mikor meghalsz. Ugye, hogy nem is olyan bonyolult a jelenések könyve? De el van rejtve az okosok elől, és magyarázzák jobbról balra, balról jobbra. A fenevad bélyege ez lesz, meg az lesz -mondják. A fenevad bélyegèt én vettem fel, mikor kijöttem az édenből, a gyermekkorból. Gyermekként nem foglalkoztam vele, hogy fiú vagyok vagy lány, nem èrdekelt a nemiség, nem takargattam magam.
Aztán mikor serdültem, “megnyílt a szemem”, “észrevettem, hogy mezítelen vagyok”, elbújtam, rejtőzködtem. Gyermekként eszembe nem jutott, hogy “kéne nekem egy segítőtàrs”. Isten volt mindenben, mindenekben, mindenkiben az én segítőtársam. Eszembe nem jutott, hogy a lány barátom “mezítelenségének rútságát” felfogjam, nèzzem, fogdozzam, kívánjam vagy hozzá matassak bármi módon. Ember voltam, az Ember. Sem fèrfi, sem nő, gyermek. (Krisztusban nincs fèrfi sem nő, mondja Pál apostól.) Aztán a vilàg kezdett kiráncigálni az édenből. “Kéne nekem egy segítőtàrs.” Már nem elég az éden, nem elég az Isten jelenléte, az önfeledtség. Kell valaki még. Jött a serdülőkor, Isten mély álmot bocsátott rám. Kivette belőlem az illúziót, Évàt. Immàr nem voltam ember, az Ember, férfi voltam, fél-fiú, fél ember. Kellett egy barátnő, egy fel-eség, hisz hiányzott a felem, lélekben. Elkezdtem keresni a felem kívül. Màr takargattam a mezítelenségemet, magamhoz nyúlkáltam, Évához is matattam. Egyre távolodtam az édentől, a boldogságtól, be volt zàrva, Isten nem engedhetett vissza. Belezuhantam a testbe, a testiségbe. Elvettem más àrtatlanságàt, elvettem feleségül, eleségül az illúziót, a külső Évàt, hogy felzabáljam, magamévá tettem, ami Istené. Felzabáltuk, lerágtuk egymàst testileg, lelkileg. Hiàba mondtam, nekem az ő lelke fontos, nem így volt. A teste volt fontos igazán. A sajàt lelkem sem ismertem, sem ismerem. Ő sem. Hogyan gondolhattam, hogy ismerem a lelkét, vagy ő az enyémet. Már a Golgotán jàrtam akkor, a Koponyák helyén, ott feszítettem meg a Krisztust, a Gyermeket. A koponyám helyén, az agyammal, a tekervényes kígyó által, a kinyiló tudatomban, eszemben. Màr nem voltam gyermek, nem voltam önfeledt. Tudatos voltam. Felvettem a fenevad bélyegèt jobb kezemre (cselekedet), s homlokomra (gondolkodàs). Màr azt tettem, amit a testem, földhözragadt testem, elmém diktál, amit a világ diktál, a tengerből, a népek tengeréből jövő fenevad. Màr azt gondoltam, amit a test akar, lélek nélkül. Azóta is a mély álomban maradtam, amit az Úristen bocsájtott rám az édenben. Kerestem kivül a kivett felem, akivel mi jobban tudtuk, hogyan kell életre jutni, mint Isten. Soha nem találtam, s tudom, hogy kívül nem is lehet megtalálni. Azt hittem, hogy a valóságot élem, de hogyan is hihettem, hiszen mikor álmodok, nem is tudom, hogy az álom. Az álmot élem meg valóságnak.
De jött a Krisztus, és most igazán megmutatta, miben vagyok. “Én vagyok az, akiben újra egész lehetsz, újra teljes Ember, újra az igazi gyermek, ezèrt jöttem én, nem másért. Nem fogod kívül megtalálni ezt, sem a világban, sem màsik emberben, hisz ők is csak “felek”, és soha nem fognak tudni ismerni téged, s te sem magadat. Nincs semmi és senki, aki be fogja tölteni az űrt, a hiányzó felet.” Azóta rengeteg teher esett le rólam. Teljesen mindegy ki mit mond, hogyan magyaráz, èrtek mindent, s kerek a történetem. Nincs màr semmi olyan, hogy : ‘tudod azt nem lehet tudni, az rég volt, teológusok is vitàznak ezen, lehet így is èrteni, meg úgy is.” Màr tudom, hogy Isten mindent meg akar èrtetni velünk, nem akar minket sötètben hagyni semmi felől. A jelenèsek könyve apokalitikus lovasai is nekem szólnak, az én életemre, mikor jön a betegség, háborúság, vagy a halál.
“10De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek. 11Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, 12akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! 13De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.“
Ez lesz az amikor testünk meghal és felbomlik. Nem kell nekünk a világvégèt vàrni. Mèg a mi életünkben eljön Jèzus másodszor, mèg a mi életünkben eljön a vilàgvège.
