Olyanok “LESZTEK” mint az Isten - Álom vagy valóság 2.

 

Emlékszem, mikor gyermek voltam, számomra nem létezett az idő. Fogalmam sem volt arról, hogy a felnőttek számolják az órákat, napokat, heteket, éveket. Jelen voltam, az örökkévalóságban léteztem, természetesen az a fogalom, hogy halál, nem létezett számomra. Természetes volt, hogy élek, vagyok, időtlen. Felfedeztem, játszottam, lelkesedtem. Aztán jött az óvoda. Időre kelni, menni, lenni. Elszakítottak a földi szüleimtől, a mennyei Atya földi képétől egyre inkább, persze, ők nem voltak tökéletesek. Megtanítottak arra, hogy azt kell csinálnom, amit mondanak. “Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.” 

A világ kezdte áthuzalozni az  elmém, a Golgotán (jelentése:Koponyák helye), a tekervényes kígyót, az agyamat. Ünnepségeken kórusban kellett megköszönni anyukámnak, hogy bedugott ide, virágot adni neki: “köszönöm Édes anyám, hogy bàr kapaszkodok beléd mikor reggel itthagysz, de hála neked, nekem is olyan szörnyű mókuskerék életem lesz így, mint neked”. Az anya még könnyes szemekkel is nèzi a műsort és felsóhajt: “igen, ezèrt megéri gürizni! Az én életem nem jó, de majd, majd a gyerekemé jó lesz, jobb lesz!”. Egy pillantra sem gondolkodtak el a szüleim, hogy mitől lenne màs az én életem, ha pontosan azt teszik velem, amit velük is tettek. Jött az iskola, ugyanaz mint az óvóda, dettó. De itt már még szigorúbb időbeosztás, a játékot is kivették a kezemből. Akkor voltam jó, ha egyhelyben ültem, nem nevetgéltem, és feltètel nélkül elhittem, amit a tanár mondott nekem. Legtöbbször felesleges információkkal rabolták az életerőm, energiám, ölték ki belőlem a lelket. Jutalmaztak, büntettek pontokkal, jegyekkel. Tanulj, viselkedj, hogy majd jó felnőtt “legyél”. Elvették a játékom, az elmém, de azt mondták, ez megèri azért, ami majd egyszer lesz. Jött a gimnázium, addigra már gyakorlailag lelki lélegeztetőgépen voltam, sodródtam az àrral, de azt mondták, ha ezt jól csinálom, bekerülök egyetemre, és azzal majd jó állásom “lesz”. Mindenféle nyomorult, szifiliszes költő agyrémeit, évszàmokat kellett megtanulnom szó szerint, hogy ne legyen önálló gondolatom. Elvégeztem ugyan a gimnáziumot, de annyira békètlen voltam, és természetesen làzadtam, hogy nem tanultam tovább. Nem tudtam megfogalmazni magamnak, hogy mi volt a bajom konkrétan, csak folyton az gyötört, hogy ez az egész egy nyűg, borzalmas. Emlékszem arra, mikor talán 8 èves koromban megkèrdeztem anyukámat, hogy mièrt élünk, miért csinàljuk ezt az egészet, mi èrtelme van, hogy dolgozni kell folyton. Azt mondta, azèrt, hogy majd nekem is “lesznek” gyerekeim. Hát ez nem vigasztalt, gondoltam, persze, nekem is lesznek gyerekeim, akikért gürcölök, és ők is felteszik majd pont ezeket a kérdéseket. Édesanyám azt is mondta, hogy a mostani politikai, gazdasági dolgok nem jók, de ne aggódjak, az én generációmnak majd jobb “lesz”. 

20 éves koromra megelentek a dalaim, ez volt a vágyam èvek óta. Popzenei lemezek, amiken olvashatom a nevem a szerzők, készítők között. Elhittem, hogy ha ez “meglesz”, akkor megállhatok, mert itt van már a kánaán. Elhittem azt is, hogy ha lesz egy földi Évám, akkor majd “jó lesz”. Elvette maradék ártatlanságomat is, magáévà tett, férj, fèrj-fiú, fèl-fiú lettem. Gondoltam, ha megszületik a gyermekem, az “lesz” a boldogsàg, a hab a tortán. Jöttek a munkahelyek, azt mondták, ha jól dolgozok, magasabb pozícióm, több pènzem “lesz”. A lakhatàst is úgy képzeltem, ha “lesz” egy sajàt ingatlanom, az igen. Ha több holmim, kacatom “lesz”, ha több testi öröm, élvezet ér, békém “lesz”. Ha egyszer majd kifizetem a lakàhitelt, könnyebb “lesz”. 40 éves koromban emlékszem, hogy beszèlgettem a lányommal, hogy azt èrzem, ennyi idősen, hogy az életem még nem kezdődött el igazán, az az érzésem, hogy mindig azt várom, ami majd lesz. Ahogy a Pink Floyd mondja a “Time” c. dalában: “Senki nem mondta, mikor kezdj futni, elmulasztottad a startpisztolyt.” Ma már tudom, hogy azërt nem èreztem, mert valóban nem éltem, hisz az nem nevezhető èletnek, ami folyton csak a “leszben” él. 43 èvesen ha nem világosított volna meg a Lélek, azt vàrnám, hogy egy harmadik földi Èvám legyen, s majd elérjem a nyugdíjat. Akkor majd hàtradőlhetek, hogy na, ezt vártam, ez az én “lesz”-em. Ismerek egy sereg embert, nyugdíjast, akik alig várták, hogy 40 èv gürcölés után, vègre abba hagyják, “meglesz” a nyugalom. Aztán hallom, hogy nem bírják ki, rész vagy teljes munkaidőben dolgoznak. Nem bírtak szembesülni sajàt magukkal, a nyomorult természetükkel, Istennel 60-70 èven àt, és amikor végre lehetne, akkor meg inkàbb tévèznek, dolgoznak vagy a fiatalabb családtagokra telepszenek rá, vagy mindenféle hobbiba kezdenek, mert nem bírják elviselni azt, hogy a beteg lelkük még nèha felnyög. Kérdem èn, egy öreg, megnyűtt, megtört, nyugdíjas ember, akinek màr mindene fáj, bajai vannak, műfoga, műszíve, mű mindene, de azèrt -ha nem is működik a teste- még mindig vàgyik egy fiatal menyecskére vagy legénykère, és rácsavarodott nyomorult termèszete,  na ő, ennyi “lesz” utàn az életèben, valóban olyan lett mint Isten? 

Akkor jöttem ki az Édenből, mikor az àtdrótozott agyam, elmém, testem elhitette velem, hogy egyszer majd jó “lesz”. De az az evangélium, hogy Jèzus megfeszítetett èrtem a koponyàm helyèn, a Golgotàn, és ő az egyetlen aki visszájára tudja fordítani az elmém, lelkem pusztulásàt és újra visszavinni az Édenbe, a gyermeki létbe, sőt, egy jobb állapotba mint az èdeni ártatlansàg vagy gyermekkor. A mennyet szànja nekem, ahol a kiprobált szentsèg állapota jobb. Az àrtatlansàgban csak azt tudja az ember, hogy mi a jó. De ezt vesztettem el, és a gonoszt választottam. A szentség viszont az, amikor màr tudom, megtapasztaltam mi a jó ès mi a rossz, és a jót választom.