“Örülő”
Volt egy ismerősöm, aki, - ha elmentek valahova, egy programra, kiruccanásra, nyaralásra - a lánya mindig kapott valamit, úgy hívták, hogy “örülő”. Egy dolog, egy tàrgy, egy játék, egy ruha, akármi, aminek a lány örült. Ilyenkor mondta édesanyja: “na, látod, már örülő is van”. Ez nagyon megmaradt bennem és ma eszembe jutott. A gyerekek nagyon örülnek, ha kapnak valamit, mi felnőttek is.
Arra gondoltam, vajon nekem milyen “örülőim” vannak? Isten örömre teremtett minket, öröm nélkül lehetetlen élni. A legtöbb amire vágyom, hogy Istentől jöjjön az “örülőm”. Isten rengeteg örülőt akar nekünk adni, csak sokszor nem esik egybe a mi elvárásainkkal. Ha nem vagyok lélekben, visszazuhanok a testbe és evilági örülőket kezdek vágyni, keresni. Hiszen a test, az óember, az evilági struktúrákkal programozott régi természetem nem tér meg soha. El tudja játszani, hiszen ott volt a lélek újjászületésénél, és próbál simulni, de nem fog tudni soha. Mindig akar valamit: egy kis vakarózàst, egy kis kávét, alkoholt, egy kis dicséretet, látnivalót, élményt, érzékiséget. Istennek gondja van a testünkre is, de ha az örülőink innen jönnek folyton, az tragédiàba fog torkollni, csak idő kérdése. Arra vágyom, hogy az igazi énem, a lelkem kapjon naponta örülőket, és akkor minden a helyére kerül, akkor a lélek az úr, és nem a test. És akkor tudunk örülni mindenkor, a nyomorgattatás közepette, de a bővölködésben is.
