A felnőttnek lehet, a gyereknek nem
Képzeljük el a következő “képet”: egy gyermek (akár gyermekünk) bejön hozzánk a szobába, fog egy sört, leül, felpattintja, rágyújt, bekapcsol egy erőszakos tartalmú, akár pornófilmet. Iszogat, közben elmondja, hogy fel akarja újítani a fürdőszobàt, meg hogy vállalt munkàt napi 8 órában. Elmondja azt is, hogy meg szokta “tekerni” a szomszéd lányt, vagy fiút.
Ezekre a dolgokra javarészt még a világ is azt mondja, tilos, bűn, merénylet az élet ellen. Nekik (mèg) nem szabad.
Aztán telik-múlik az idő, a gyermek serdül, sérül, s kezd olyanná válni mint a felnőttek, akiket maga körül làtott, hallott. Amilyen felnőtteket a képernyőn làtot, hallott. Eléri a képmutató korhatàrt, mondjuk a tizennyolcat. Most màr kèsz arra, hogy ne takargasson semmit. Màr hivatalosan művelheti azt, amit a felnőttek ugyan csinálnak, de tiltottak neki, némi lelkiismereti okok miatt. Már kedvère mèrgezheti, élvezheti magàt, ő már felnőtt. Kijött az édenből, a gyermekkorból. Ahol “mèg mezitelenek voltak ès nem szégyellték magukat”. Türelmetlen volt, fel akart nőni, pedig boldog volt, úgy hogy nem is tudott róla. Aztán màr ahogy a lélek sorvadt, a világ azt mondta: elèrted a legális kort, csinálhatod. A felnőtté váló gyermek már szégyelli magàt, takargatni kezdi mezitelenségének rútságát. (Amig van lelkiismerete.) De a szégyellőséget, lelkiismereti kèrdéseket kiöli magából, hisz mindenki ezt teszi, nekem is szabad.
Elkészült a tökéletes ember, a felnőtt, aki kiűzette magàt az èdenből. Éli nyomorult, ismètlődő rutinjait, ès elhiszi, hogy boldog, meg sem kërdőjelezi sokszor. A tükör bemutatja külseje pusztulásàt, de azt is normálisnak hiszi. Hal arról, hogy mindenki meghal kb. 120 èven belül, de arról se akar hallani, beszélni. Természete, lelke nyomorusàgával nem foglalkozik, nem szembesül vele. Inkàbb eszik, iszik, űrít, közösül, gürcöl, rendezgeti környezetèt, mint a hörcsög. Ha Isten kiveszi megszokott ketrecéből, hogy vègre felocsúdjon, akkor meg harap, kapálozik, és az új ketrecben egyből elkezd megint harácsolni, rendezkedni.
Ki dönti el, hogy mi a normális, legális? Mit szabad, s mit nem? A kormány, az EU, a tàrsadalom, a néphagyomány? A Biblia betű szerint, a pap, a gyülekezet, te vagy én?
Nekem a lélek azt mondja: Isten hat nap alatt teremtette a vilàgot, s bele az embert. Azt tudjuk, hogy Isten örökkévaló, s nála egy nap ezer esztendő. Egzisztenciálisan engem nem èrint a mesebeli teremtés sztori, ahogy mi azt 3 dimeziós agyunkkal elképzeljük, az időben, Ádámok meg Évák. A kígyó, a tekervényes agyam által, a koponyámban (a Koponyák helyén, Golgotán). Nekem az a fontos, hogy most vagyok, most történik a teremtésem. A teremtès kezdete az én születésem. A testi halálom Jèzus második eljövetele lesz, amikor az “elemeim ègve felbomlanak”.
Mikor megteremtett Isten, EMBER voltam, nem volt számomra fontos, hogy fiúvoltam-e vagy lány. Nem èrdekelt a làbam köze, sem az Béla vagy Éva. Én jàtszottam, örültem, lelkesedtem. “Mezitelen voltam, s nem szégyelltem.” Nem jöttek oda elém szüleim “matatni” egymàssal, hogy nèzd kisfiam, Isten ajándéka a szex, mèg a hivők is azt mondják, így csináljuk mi, nèzd meg jól. Megbotránkoztam volna és olyan sèrüléseket szereztem volna, hogy ihaj. Nem beszélve arról, hogy ha ezt meg tudja valaki, feljelenti a szüleimet, hisz ez bántalmazàs. Én sem “tekertem meg” a szomszéd kislányt, aki átjött hozzám jàtszani, azt sem tudtam, hogy van olyan. Kërdem én, ha az aktus, olyan csodálatos “Isten ajándéka” (kedves hívők!), mièrt nem hívod àt szüleidet, s mutatod meg nekik “live”, hogyan tolod a pàrodat? Vagy mièrt nem hivod oda a gyereked, mikor matatsz? Mièrt kell “szègyellni”? Miért inkàbb kellemetlen, fàjdalmas, vèrzèssel járó dolog, amig “be nem jàratja” az ember? Azèrt mert nem ez az Isten ember számára elkèszitett ne tovàbbja, csak mi gondoljuk ezt.
Mikor elkezdtem vàgyni egy segítőtàrsra, ott buktam el. Nem kellett, nem volt elèg Isten, az èden. Isten megadta, te legyél fèrfi, fél-fi, adok melléd egy másik “felet”, Évàt. Tessék! Köszönöm Uram, innentől te màr nem vagy fontos, mi megvalositjuk terveinket együtt. Ő mos rám, etet, kicsavarja a répàt, én meg gürizek, hogy meg legyen neki az uj mosogèp, bútor, meg műköröm. Egyedül is tudnék boldog lenni, ha hagynàm, hogy a hiányzo felem a te fiad, Jèzus töltse be, de nem, nekem kell a hús. Hogy elvegyem az àrtatlanságàt, magamévá tegyem, elvegyem tőled fele-ségül. Ő kiszolgálja az èn illuzioimat, én meg az övèt. Mehet a: “kèrsz mèg cukrot a kávédba, èdesem?” - verkli. Ez fog menni mindaddig, amig azt nem mondjuk: unlak. Te is engem. Hàt ezt megcsinàltuk. Mi legyen, elváljunk? Jobb lesz egy másik? Á, hagyjuk. Jèzus végre gyermekké tesz minket igy is, öreg korunkra. Mert kegyelmes. Visszavisz az èdenbe, s nem vágyunk màr se külső gyerekre,se külső segítőtàsra, mert a gyermek már bennünk van, mi vagyunk azok vègre, s a segítőtàrsunk Isten. “Mert Krisztusban nincs fèrfi, sem nő…”. Eljutottam a teremtèstől, az elbukàson àt, a pusztán keresztül,a kis Jézus születéséig (bennem), haláláig, a megváltásig, második eljöveteléig, s a világvégéig. Az enyémig. Helyre állt a teremtés, újjá lett. Immàron tökéletes.
