Jézus Az Élet

Posts

Nekrofília

Egy cseppet erős címet választhattam, de nagyon kifejező lelki síkon is, erről szeretnék írni. A szó jelentése: hullával való nemi közösülés, emberi holttest iránti szexuális vonzalom. Én sajnos elkövettem, és észre sem vettem. Na nem így, ahogy a világ mondja, hanem lelkileg. Ma csúcsosodott ki. Azok a vilàgi “barátaim”, kollègáim, főnököm, akikről én, naív hivő azt gondoltam, hogy “ők nem Jèzuséi, de rendkívül jó, kedves emberek, segítőkészek, okosak, kedvelnek engem is, szeretnek” úgy belém vàgták sorban a késeket, hogy felocsúdni sem volt időm kèt szúràs közt. Sorban megalàztak, hazudtak nekem, rólam, a munkámat is semmibe nèzték, áthúzták, hogy az nem elèg és nem ütöm meg a standardot. Azt a standardot ami nem is szerepel a szerződésemben, csak a fejükben. Jól tudják, hogy a munkám nagyon nehèz fizikailag, mentálisan is megterhelő, és csak pàr ember tud kitartani pàr hètnél tovàbb. Hèt èvemet áldoztam nekik, sajnos tulhajszoltam magam. De mèg mindig nem ütöm meg a mërcèt, mert a

Lélek-Infláció

Visszagondoltam az elmult 7 èvre. A fizetésem kb. 40%-al nőtt, az árak viszont többszörösével. Kevesebbet dolgot, szolgàltatàst tudok venni, igénybe venni ugyanannyi elvégzett munkáért. Többet kellene jóval dolgoznom, hogy fenntartsam azt a “szinvonalat”, azt a “vásárlóerőt”, ami 7 éve rendelkezésemre állt. Több időt, több energiát, többet kèrne a lelkemből ez a vilàg, ha ezt fent akarnám tartani. Olyan helyeken élünk, olyan dolgokkal közlekedünk, olyan holmikat veszünk meg hitelből, ami igazából még nem a miénk, csak ha kifizettük. Ha adtunk èrte elég időt, energiát, lelket. HIT-el. Hiszen ahhoz, hogy ezt kitermeljük, az időnk, energiánk, életünk, a lelkünk-hitünk kell adnunk. Az uj telefonhoz, kocsihoz, konyhabútorhoz “új csipőprotèzis” kell majd, amikor benyújtja a test a számlàt a sok munka miatt. Megèri? Emlékszem, mikor kiköltöztünk az előző lakásból, el voltam képedve, mennyi holmit szanáltam ki, amik csak úgy álltak, voltak, nem is használtuk. A fontosabbnak vélt dolgainkat

Olyanok “LESZTEK” mint az Isten - Álom vagy valóság 2.

Emlékszem, mikor gyermek voltam, számomra nem létezett az idő. Fogalmam sem volt arról, hogy a felnőttek számolják az órákat, napokat, heteket, éveket. Jelen voltam, az örökkévalóságban léteztem, természetesen az a fogalom, hogy halál, nem létezett számomra. Természetes volt, hogy élek, vagyok, időtlen. Felfedeztem, játszottam, lelkesedtem. Aztán jött az óvoda. Időre kelni, menni, lenni. Elszakítottak a földi szüleimtől, a mennyei Atya földi képétől egyre inkább, persze, ők nem voltak tökéletesek. Megtanítottak arra, hogy azt kell csinálnom, amit mondanak. “Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.” A világ kezdte áthuzalozni az elmém, a Golgotán (jelentése:Koponyák helye), a tekervényes kígyót, az agyamat. Ünnepségeken kórusban kellett megköszönni anyukámnak, hogy bedugott ide, virágot adni neki: “köszönöm Édes anyám, hogy bàr kapaszkodok beléd mikor reggel itthagysz, de hála neked, nekem is olyan szörnyű mókuskerék életem lesz így, mint neked”. Az anya még könnyes szemekkel i

Ereszd el a hajam

Bámulatos, ahogy ragaszkodom a dolgaimhoz, a földi ábrázatomhoz, testemhez. Fiatal koromban rengeteg hajam volt. A fodràsz mindig mondta, hogy ki kell jól ritkítania, hogy kezdhessen vele valamit, frizurát tudjon formázni. 11 éves koromban a svéd Roxette együttes lett a nagy kedvencem és olyan hajat akartam , amilyet az énekes/gitáros/zeneszerző Per Gessle viselt. Időbe telt, míg a hajam megfelelően idomult a frizurához, de a sok tupirózàs megtette a hatàsàt. Évekig jàrtam így, a hajam “szent” volt, fontos image. 20 éves koromban lassan, de biztosan elkezdett hullani a hajam. Néha kevésbé, néha jobban, néha megijedtem, néha legyintettem. Jó sok volt a fejemen, igy egy kis fésülgetés és màr nem is volt olyan vészes. Úgy 30 körül már egyèrtelmű volt, hogy a kopaszsághoz vagyok közelebb. Most jött el 43 éves koromra, hogy fogtam a hajnyírot, nullàsra állítottam, és vègigtoltam a fejemet. Először rossz volt làtni a végeredményt, majd megszoktam, és már természetes. Néha eszembe jut, mik

“Fogunk mi még együtt focizni, meglátod!”

Mi emberek rettenetes képmutatók vagyunk, automatára állított, sötèt, ördögi módon tudunk reagálni mások bajaira. Üres szavakkal vigasztalunk, emberi módon segítünk, besegítjük a màsikat a gödörbe, kàrhozatba. Halálos betegeknek nyújtunk hamis reményt, vigasztalàst: “Szedd ezt, egyed azt, meglátod segíteni fog, higgy benne! Meglàtod, fogunk mi mèg együtt focizni!” Mindenáron itt akarunk valakit tartani testben, kèrdem, mièrt? Hogy tovább csinálja azt, amit eddig? Egyen, igyon, jöjjön, menjen, ürítsen? Istennél is eljön a pont, mikor màr nem làt màst valakiben, csak egy halott lelket, testet, akin már nem lehet segíteni. Próbálta sokszor, de az illető nem akarta. Màr nincs èrték egy deka sem, csak egy eltorzult lélek. Màr Istennek sem kell. De mi az utolsó percig ráncigáljuk az illetőt, maradjon itt. Miért? Azt nem tudjuk mi magunk sem. Amikor valakinek összeomlik az élete, nem feltètlenül egy halálos diagnózissal a kezében, de mondjuk null pontra jut, vigyázzunk, hogyan állunk hozzá.

Álom vagy valóság 1.

24 év kellett ahhoz, hogy megértsem, a Biblia az első betűjétől az utolsóig csak rólam szól. Nem Ádámról, Éváról, Mózesről, Saulról, Dávidról, Jánosról, az emberiségről úgy anblokk a jelenések könyvéig bezárólag, hanem rólam, nekem. Minden egyes szereplő én vagyok, bennem van mind. Akkor leszek kész ama napra, ha az összes szereplő eltűnik, meghal bennem. Így már egészen más a “gyerek fekvése”, sokkal mélyebben tud Isten szólni hozzám, mintha csupán történeti, történelmi, teológiai szempontból, tanítàsokat vàrva olvasnám, itt-ott, még lélek által is. Màr èrtem, hogy nem azzal kell törődnöm, hogy volt Ádám meg Éva, és ők hogy voltak, mit tettek, s mit nem, nem azzal kell törődnöm, hogy a jelenések könyvét hogy kell értelmezni az emberiség szempontjából. Jézus még az én életemben el fog jönni újra. Na nem azért, mert tudom, mikor, de testi halálomkor biztosan. “Minden szem meg fogja làtni.” Te is, mikor meghalsz. Ugye, hogy nem is olyan bonyolult a jelenések könyve? De el van rejtve az

MŰ-VÉSZ VILÁG, MŰ-VÉSZ LÉLEK

Eredetileg zenésznek készültem. Megtanultam zongorázni, gitározni, belecsöppentem a szintetizátorok világába. Kitanultam a hangszerelés, hangrögzítés rejtelmeit. Az énekhangom nem a legszebb, eltalálom a hangokat, a hallásom jó, de inkább a dalszerzésre koncentráltam. A 2000-es évek elején kb. 15 dalom került rá különböző kiadványokra, volt közöttük slágerlistás szerzemény is. Mikor Jézus bejött az életembe, tudtomra adta, hogy hagyjak fel ezzel. Nem fèr össze a sikerhajsza, a popzenész életvitel, az idióta dalszöveg a lélek dolgaival. Egy jó ideig még sikerült meggyőzni magam, hogy “na, azért….miért ne csinálnám még?”. Természetesen mindenki ezt szajkózta a környezetemben is: “nagyon jókat csinálsz, nagyon tehetséges vagy, ezt nem szabad feladni”. Jézus nem csapott agyon egy baseball ütővel, “jól van, csináld csak, viszlàt a disznóvájúnál, fiam!”. Sok évnek kellett eltelnie, hogy tényleg meglássam, hogy milyen hiábavaló az egész. Lehet azt csinálni, de Isten sokkal èrtékesebb dolgok

“Örülő”

Volt egy ismerősöm, aki, - ha elmentek valahova, egy programra, kiruccanásra, nyaralásra - a lánya mindig kapott valamit, úgy hívták, hogy “örülő”. Egy dolog, egy tàrgy, egy játék, egy ruha, akármi, aminek a lány örült. Ilyenkor mondta édesanyja: “na, látod, már örülő is van”. Ez nagyon megmaradt bennem és ma eszembe jutott. A gyerekek nagyon örülnek, ha kapnak valamit, mi felnőttek is. Arra gondoltam, vajon nekem milyen “örülőim” vannak? Isten örömre teremtett minket, öröm nélkül lehetetlen élni. A legtöbb amire vágyom, hogy Istentől jöjjön az “örülőm”. Isten rengeteg örülőt akar nekünk adni, csak sokszor nem esik egybe a mi elvárásainkkal. Ha nem vagyok lélekben, visszazuhanok a testbe és evilági örülőket kezdek vágyni, keresni. Hiszen a test, az óember, az evilági struktúrákkal programozott régi természetem nem tér meg soha. El tudja játszani, hiszen ott volt a lélek újjászületésénél, és próbál simulni, de nem fog tudni soha. Mindig akar valamit: egy kis vakarózàst, egy kis kávét,

Ki vagy mi az én “Kim Dzsongun”-om?

Észak-Korea totalitárius államának egyetlen csalàd, dinasztia a vezetője már közel 70 éve. Ez az ország sem egycsapásra lett diktatúra. Ott is voltak keresztények, akiket vagy elüldöztek, fogságba vittek, kivégeztek. Ha valaki valahogy hozzájut egy Bibliához és kiderül, a börtön garantált, vagy a halálbüntetés. Jelenlegi vezetőjüket, Kim Dzsongun-t, ahogy elődjeit is, istenként tisztelik, félik. Ez a sorsa minden embernek, minden népnek, aki elveti Istent, hogy emberek fognak uralkodni rajtuk, ha tetszik, ha nem. Ez a nép is megkapta. Kiűzték az egy igaz Istent, és egy ember uralkodik rajtuk. Nem lehet az embereknek önálló véleményük, mindenhol a propaganda szól, 24/7-ben. A gyerekeket màr korán besúgásra programozzák, az árvaházban a pici gyermekeknek a vezetőjüket dicsőítő dalokat énekelnek, hiába nincs mit enniük, nincs semmijük, betegeskednek a puszta padlón fekve. Ha valahol természeti katasztrófa üt be, mondjuk tűz, az első szabály, hogy a kötelezően minden otthonba is kitett kép

Ha felnövök, én is olyan hülye leszek, mint a felnőttek?

Kèt történet jut eszembe. Az egyik Edmund Hillary, az első ember, aki elsőként feljutott az Everest csúcsára 1953-ban. Egész Anglia diadalittas mámorban úszott, az egész világ Hillaryt dicsőitette. Mikor feleségéhez eljutott hír Angliába, hogy a férjének sikerült, éppen fürdőhöz készültek a gyerekeivel. A hölgy elújságolta örömmel a “nagy hírt” a gyerekeknek, azok értetlenül néztek rá, majd önfeledten folytatták a játékot, a fürdést. 🤣 Csak én, csak mi felnőttek vagyunk olyan gyagyák, hogy hiábavaló dolgokért küzdünk, még életünket is kockáztatjuk, némi egoizmusért. De a gyermekek nem foglalkoznak ilyennel. Ők mèg tudják, mi az ami igazán boldogságot, békességet, örömet ad. A másikat Ittzés István evangélikus lelkésztől hallottam. Mikor pár éves gyermek volt, talán az 1950-es években, mindig kivitte apukája a “kötelező” május 1-i felvonulásra. Ott ballagtak ők is a felvonuló tömegek, teherautók után. És ennek a pàr éves gyermeknek az jàrt a fejében, hogy “ha felnövök, én is ilyen h

Isten tart el, nem a munkahely!

1991-ben zárt be a Videoton elektronikai gyàr, sok-sok ezer ember vesztette el állását. Sokan kétségbe estek, sok éve adott nekik megélhetést az “erős” vállalat. Nézve a dokumentum filmet, hogyan reagáltak a dolgozók, a szomorú, kètségbe esett, csalódott nyilatkozók között feltűnt egy Isten gyermeke. Nagyon jó volt hallani egy világi dokumentum filmben, ahogy egyszerűen tesz bizonyságot Istennel való kapcsolatáról.

Én még (màr) gyerek vagyok!

A minap a 3.5 éves unokámmal álltunk a bolt mellett. Egyszer csak talált egy érmét, aprópénzt. Örült neki nagyon. Ha talál ilyet, mindig nézi és mondja, hogy: “szép, fényes”, és sorolja mi van rajta. Egy kicsit játszott vele, nèzegette, aztán nyújtotta nekem: “neked adom, nekem nem kell pénz, én még gyerek vagyok!”. Úgy mentem össze picire rögtön, hogy a Lélek ilyet “prédikált” nekem egy csepp gyermek által. Igen ő valóban gyermek! Nem kell neki az “anyag”, az anyagi, a matéria. Nem kell neki a tulajdon mindenáron. Nem kell neki uralni, uralkodni. Ő szabad gyermek. Jött a fohász a lelkemből rögvest: “Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam! Arra vágyom, hogy ilyen lehessek, mint egy e kicsinyek közül.” Aki szabad, nem gyűjtöget, nem halmoz, nincs belegyógyulva a matériába…aki játszik, örül, felfedez, jelen van, önfeledt. Hadd mondhassam el, én MÁR gyerek vagyok! “Ne mondjátok nekem, mily gazdag Ezer kincsével a világ! Hatalmát nem tartom igaznak, S nem boldogít az, amit ád. Keresse más, a

Életünk gépe

Màr egy hete Isten a repülőgépek világàra irányította figyelmemet. Csodálom Őt, hogy bármi és bárki által képes engem tanítani, vezetni, a lélek dolgait megvilágítani. Rengeteg èrdekes, csoda dolgot mutatott meg a jàratok, pilóták életéből, ahogy kezelik a reménytelen helyzeteket, és azt is, mikor egyszerű meghibásodások, mulasztások miatt több száz ember életét követeli egy-egy katasztrófa. Mikor megfogantam, megszülettem, az életem jàrata elindult, felszállt, úton vagyok. Csak Isten tudja mennyi üzemanyagom van, de tudhatom hogy egyszer elfogy. A tudomány 120 évre teszi egy ember életét, ennyi időre van programozva az emberi test. Bàr nem kell hozzá tudomány, hisz Isten màr több ezer èvre tudtunkra adta ezt a korrekt számot a Bibliában: Ekkor az Úr így szólt: "Nem marad éltető lelkem az emberben örökké, mivel test. Életkora csak 120 év legyen." Gyermekként könnyű volt a repülés, nem volt idő, a tér sem számított, nem ejtettek rabul a három dimenziós vilàg struktúrái még

Isten szabadságot adhat már e földön is

43 éves férfiú vagyok, pontosabban gyermek, Isten gyermeke, Jézus által. 7 éve Skóciában èlek, két lányommal érkeztem ide, akkor voltak 15 és 14 évesek. Akkor már réges rég Jézussal járhattam utamat, de még rengeteg tekintetben a világtól és annak kívánságaitól függtem, annak rutinjaitól, megszokásaitól, tömegszellemétől nagyban. Kezdetben egy pillanat alatt sikerült megtelepednünk,mindenünk megvolt két hónap alatt, a szükségen jóval felül is. Ideális munkaidő, lányoknak iskola a közelben, az anyagi forrásunk négyszerese lett az azelőtti magyar jövedelmünknek. Mégis nagyon hamar megmagyarázhatatlan szorongás, rossz lelkiállapot telepedett rám, és kisebbik lányomra. Idősebb lányomnak is volt sok küzdelme lelkileg, de talán ő volt a legerősebb köztünk. Én a honvágyra fogtam mindezt. Már tudom, hogy bàr Isten készítette el száminkra az új otthont, még mélyebbre akart minket vinni hitben. Sokmindenen átmentünk, könnyű és nehéz lelki időszakon. Az idei évben kezdtem megérteni, hogy én még

Rajzolj meg!

A hívő élet Jézussal egy tiszta papírlap. Megbocsájtja múltunkat, átfesti, áthúzza, velünk van ma, és gondoskodik a holnapunkról, jövőnkről! Ő az életünk rajzolója, s bàr “bennünk életlen még minden szál”, ama napra megrajzolja igazi, Isten hasonlatosságára szánt képünket, ami odaát fog igazán kiteljesedni! Egy-egy világi dal, pop zene, bár írója sincs tudatában, teljes egészében Istenre, Jézusra, a Lélekre mutat, és sokszor jobban szól hozzám mint bàrmi más éppen. Ilyen Rácz Gergő “Rajzolj meg” c. dala is. Rajzolj meg Lassan belemerül. Az éjjelbe merül egy szürke szempár. S az álmom belerepül. Fehér vászon, emlékeddel felvázolhatnád! Kékkel belekerül, a tópart, hol régen te választhattál a létkép idejelölt, piros pontunk egymás mellé dobták Játékvár! Bennem életlen még minden szál, oh várj, oh várj! Köztünk árnyék csak véletlen jár, oh várj! Rajzolj meg belül belül belül. A múltam fesd át, húzd át! Hadd érezzem belül belül belül, Hogy színt, te adtál! Szívem színe jelöl, Az utam már

Taki bácsi taxija

Elém került az ország népszerű sorozata, a “Szomszédok”. Kiváncsi voltam, ennyi év után mit fog számomra mondani, lélek által, lélekben megnézve pár epizódot. A nyugdíjas nagypapát, Taki bácsit Zenthe Ferenc alakította. Egy gazdagréti panelben éltek, feleségével, a szintén nyugdíjas bolti eladó, Lenke nénivel. Taki bácsi nem tudott mit kezdeni a sok szabadidejével, így fogta az öreg zsiguliját és folytatta a taxizást. Folyton panaszkodott, hogy az üzemanyag árak egyre magasabbak, az autót is folyton javíttatni kell, adót is kell fizetni, ki győzi ezt? Azt mondta, meg sem éri, annyit hoz a konyhára, hogy kifizesse a taxizás költségeit. De legalább elfoglalja magát. Arra gondoltam, hogy Isten, Jézus nélkül, csináljunk bàrmit is, azért csináljuk, hogy elfoglaljuk magunkat és fedezzük annak költségét. Mókuskerék. Rettenetes. Aztán újra és újra. Nem szembesülünk életünk mulandóságával, hiábavalóságával. Nem merünk leülni, csendben maradni, nehogy meglássuk, miben vagyunk. Tóljuk életünk fö